Gondolatok a fotórealizmusról

2019.11.05.

Az arckép, vagy portré az embernek szobrászati, festészeti, fényképészeti vagy rajz formában előállított képmása. A portré lehet egy, kettő vagy több személyt ábrázoló arckép ábrázolás, de ábrázolhat állatokat, házi kedvenceket is. A portrérajzolás egy önálló képzőművészeti alkotói tevékenység, amelyet egyszerű vonalak, vonások és összetett vonalrendszerek alkotnak. Az emberi arcábrázolások közül a rajz a legegyszerűbb, mégis az egyik leghatásosabb módja az emberábrázolásnak.

A portrérajzoló szinte megszámlálhatatlanul sok rajzolásra fordított idővel és belefektetett munkával, gyakorlással éri el, hogy végül megtanulja, ne a megszokott sémákban gondolkodjon, hanem a látványt megragadva valósághű képet alkosson a modellről. A részletek minél pontosabb kidolgozásával, a finom vonalvezetéssel, a tónusok kontrasztjával rendkívül sajátos hangulatot tud kölcsönözni a képnek. Ez által lesz egy-egy portré annyira élethű, hogy azt szinte alig lehet megkülönböztetni az eredetitől. Ez a fotórealizmus.

Véleményem szerint az a legnagyszerűbb ebben a rajzolási stílusban, hogy egy-egy ilyen alkotást szemlélve könnyedén becsaphatja az embert. Mondhatni, úgy játszik az ember szemével, mint macska az egérrel. Hiszen, ha még abban a pillanatban nem is tudod, hogy az egy szabad kézzel készült rajz, akkor elsőre minden gond nélkül, önkéntelenül is fotónak fogod hinni. Végül, mikor rádöbbensz a valóságra, elámulsz. Először talán az az ösztönös kétkedés és szkepticizmus lesz úrrá rajtad, ami arra próbál fókuszálni, hogy a lehetséges hibákat felfedezd. A gyanús, kifogásolható részleteket fogod keresni, miközben arra már nem is terjed ki a figyelmed, hogy észrevétlenül teljesen elmerültél a képben. Aztán csak csodálkozol. És tudod, mit? Éppen ez az, amitől egy művész majd kiugrik a bőréből. Ez az, aminek igazán és leírhatatlanul örül a mű alkotója. Minden művész ezt szeretné elérni egy-egy ilyen alkotásával. Minden művész le akarja nyűgözni a közönséget.

Sajnos azonban a fotórealizmust napjainkban sokféleképpen értelmezik. Ettől eltekintve, abban azért egyet kell értsünk, hogy megszületéséhez mindenképp szükséges volt, hogy a fénykép, a fotó a mindennapok részévé váljon. A fényképezést, , mint emberábrázolási módot a 20. század elejére már teljesen elterjedtnek mondhatjuk. Ami azt illeti, nem csupán a lapokra, az újságokra, vagy az első megjelent divat-magazinokra kell gondolni. Abban az időben szinte bárki készíttethetett magáról portrét egy műteremben. Ráadásul egyáltalán nem is volt drága. S ha úgy kívánta az ember, akár családostól, különféle díszletek között, háttérrel, és különböző méretben is készítettek fényképeket.

Így aztán a 20 század első évtizedeire úgy tűnt, már szükségtelen volt komolyabb összegek fejében portrérajzolást, vagy portréfestést vállalni. A fotózás terjeszkedésével nem, vagy alig volt rá igény. A portré rendelések száma azért is esett vissza annyira, mert a fotó olcsóbb volt, mind ennek dacára még a valóságot is tökéletesen tükrözte. Mi kellett ennél több?

De azért maga a portrérajzolás sem halt ki teljesen, és az emberi arc ábrázolásának e formája létezik még ma is. Művészek egész hada foglalkozik hobbiból, vagy éppen hivatásból az érzések és hangulatok ilyen képi ábrázolásával, mert megragadni egy ember legfőbb jellemzőit és azt kiemelve egyedi, csak rá jellemző képmást készíteni, amely egy-két apró jól irányzott ceruzavonástól szinte életre is kel, mindig is nagy örömöt okozott a művész(ek)nek – ahogyan nekem is.

Az emberi arcábrázolások közül engem is magával ragadott a fotórealizmus (lásd.: bal oldalt a saját alkotásom).

De Mi is az a fotórealizmus?

A fotórealizmus röviden azt jelenti, hogy a művész minél részletesebben, szinte fénykép minőségben készíti el az adott portrét, amelyről aztán nagyon nehéz megmondani, hogy fotót, vagy kézzel készült munkát tart-e az ember a kezében. A fotórealiozmusról alkotott vélemények megoszlanak: vannak, akiket ez a rajzolási stílus lenyűgöz, és vannak, akiket épp ellenkezőleg, egyáltalán nem. Sőt, ellenzői egyáltalán nem tartják többnek, mint egyszerű másolás, mondván: “semmi kreativitás nincs benne, és semmi üzenete sincs”.

A művészet azonban mindig is sokrétű volt. Rengeteg ága és formája létezett, és létezik ma is. A fotórealizmus is egyfajta művészet. Igaz, nem olyan ősi keletű, mint például a festészet, de ennek ellenére bizony ez is közéjük tartozik. Hiszen kézzel készült rajz, aminek a megalkotásában közreműködött egy művész, aki azt papírra vetette. Minden rajz más, ahogyan minden művész is. Minden művésznek megvan a maga sajátos, egyedi és egyéni, csakis az őrá vonatkozó stílusjegyei (árnyékolás, tónusozás, kontúrozás, stb.). Az könnyen meglehet, hogy a fotórealizmus, mint a rajzolási technikák egyike még gyerekcipőben jár, de az biztos, hogy a mai kortárs művészet egyik kiemelkedő és fejlődő(képes) ága is egyben, amit mára már most is elég sokan, és egyre többen is művelnek.

Mi az, amiben különbözik a fotórealizmus a többi emberi arc ábrázolástól, hogy azt csak úgy némelyek az asztal alá söpörjék? Egyéni, és csakis a személyes véleményem egyetlen egy szóban megfogalmazható: irigység. Megint csak egyéni vélemény, de a “csak másolás” kifejezés igen relatív fogalom. Hol van a határ, és ki mondja meg, hogy mit tartunk másolásnak és mit nem. Ha valakit le akarok rajzolni, akkor arra törekszem, hogy minél jobban felismerhető legyen. Hogy minl közelebb álljon a valósághoz. Nem? Ahhoz pedig, hogy felismerhető legyen, le kell másolnom. Legyen az élő modell, vagy fotó.

Ismersz e olyan művészt, aki fejből lerajzolt valaha bárkit is? Ismert személyt, bárkit? Nem hinném. Én sem hiszem, hogy bármelyik nagy és híres művész fejből lerajzolt volna valakit, ugyanis senkinek sincs olyan jó és tökéletes memóriája, hogy minden apró részletet megjegyezzen. Pl. az arc mindenféle érzelmi kifejezései, mimikája, stb. Tehát a végkövetkeztetés a következő: vagy fotóról rajzolunk, vagy élő modellről. Mindkettő másolás, különbség csupán a technikai megoldásban és a részletességben rejlik.

Ezért úgy vélem, a fotórealizmus a másolástól sokkal többet mond a felszín alatt. Jóllehet jóval többet is, mint azt elsőre gondolnánk. Egy fotórealisztikus portré készítése során a művész nem csupán másol, és rajzol, hanem versenyre is kel, de nemcsak a fényképpel, hanem magával is, mert ha akarja, akkor akár egy teljesen képtelen, akár még a való világban teljességgel lehetetlen dolgot is képes úgy lerajzolni, hogy az még a valódinál is valódibbnak tűnjön.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is!